Néhány óra és elérjük a Holdat,
a hajtómű lekapcsolt, az űrhajónkat
állítsd le valami árnyékos helyre.
A jövőre nézve már semmilyen terve
nincsen annak aki ilyen messzire téved.
Az öveket tessék kikapcsolni végre,
meglepődnék ha fel se néznénk az égre, 
s a Földre, hogy mennyire aprónak látszik.
Az agyunkal is csak a szemünk játszik,
olyan vicces az egész, ha egész máshonnan nézed.

Már a kilövés után azonnal irányba álltunk,
de megesett az is, hogy útbaigazítást vártunk.
A pályagörbén a számítások,
a légüres tér, vagy bármi más ok
elég volt, hogy mi is tévútra lépjünk.
Ami elromolhatott végül el is romlott,
sok érzékelőnk csütörtököt mondott.
Keresgéltük a megoldásokat,
hogy hibáztathassunk másokat, így
esély sem volt, hogy szabadon visszatérjünk.

Hosszúra nyúlt az út, talán unalmas is volt végig,
néha keresgéltük az újat, néha sajnáltuk a régit.
Nyomkodtuk a gombokat, és a csillagainkat néztük,
és alig vettük észre, ha valahova megérkeztünk…
…hogy az út végére értünk.

És akkor eszünkbe jutott megannyi régi emlék,
pár olyan is amit épp együtt éltünk meg nemrég.
Egy félmosoly, két szomorú szemmel
keveri össze az igent a nemmel,
az idő e térben látszik mennyire görbe.
Egy kis lépés és mindjárt a Holdra lépünk,
nagy ugrás ez nekünk, de mégse félünk.
A szkafanderemet magamra húztam,
az oxigént szintén beállítottam,
a zászlónk kibontva, hát beleszúrom a földbe… Bocsánat, a Holdba!