Gyerünk A Holdra!

Néhány óra és elérjük a Holdat,
a hajtómű lekapcsolt, az űrhajónkat
állítsd le valami árnyékos helyre.
A jövőre nézve már semmilyen terve
nincsen annak aki ilyen messzire téved.
Az öveket tessék kikapcsolni végre,
meglepődnék ha fel se néznénk az égre, 
s a Földre, hogy mennyire aprónak látszik.
Az agyunkal is csak a szemünk játszik,
olyan vicces az egész, ha egész máshonnan nézed.

Már a kilövés után azonnal irányba álltunk,
de megesett az is, hogy útbaigazítást vártunk.
A pályagörbén a számítások,
a légüres tér, vagy bármi más ok
elég volt, hogy mi is tévútra lépjünk.
Ami elromolhatott végül el is romlott,
sok érzékelőnk csütörtököt mondott.
Keresgéltük a megoldásokat,
hogy hibáztathassunk másokat, így
esély sem volt, hogy szabadon visszatérjünk.

Hosszúra nyúlt az út, talán unalmas is volt végig,
néha keresgéltük az újat, néha sajnáltuk a régit.
Nyomkodtuk a gombokat, és a csillagainkat néztük,
és alig vettük észre, ha valahova megérkeztünk…
…hogy az út végére értünk.

És akkor eszünkbe jutott megannyi régi emlék,
pár olyan is amit épp együtt éltünk meg nemrég.
Egy félmosoly, két szomorú szemmel
keveri össze az igent a nemmel,
az idő e térben látszik mennyire görbe.
Egy kis lépés és mindjárt a Holdra lépünk,
nagy ugrás ez nekünk, de mégse félünk.
A szkafanderemet magamra húztam,
az oxigént szintén beállítottam,
a zászlónk kibontva, hát beleszúrom a földbe… Bocsánat, a Holdba!

Néhány óra és elérjük a Holdat,
a hajtómű lekapcsolt, az űrhajónkat
állítsd le valami árnyékos helyre.
A jövőre nézve már semmilyen terve
nincsen annak aki ilyen messzire téved.
Az öveket tessék kikapcsolni végre,
meglepődnék ha fel se néznénk az égre, 
s a Földre, hogy mennyire aprónak látszik.
Az agyunkal is csak a szemünk játszik,
olyan vicces az egész, ha egész máshonnan nézed.

Már a kilövés után azonnal irányba álltunk,
de megesett az is, hogy útbaigazítást vártunk.
A pályagörbén a számítások,
a légüres tér, vagy bármi más ok
elég volt, hogy mi is tévútra lépjünk.
Ami elromolhatott végül el is romlott,
sok érzékelőnk csütörtököt mondott.
Keresgéltük a megoldásokat,
hogy hibáztathassunk másokat, így
esély sem volt, hogy szabadon visszatérjünk.

Hosszúra nyúlt az út, talán unalmas is volt végig,
néha keresgéltük az újat, néha sajnáltuk a régit.
Nyomkodtuk a gombokat, és a csillagainkat néztük,
és alig vettük észre, ha valahova megérkeztünk…
…hogy az út végére értünk.

És akkor eszünkbe jutott megannyi régi emlék,
pár olyan is amit épp együtt éltünk meg nemrég.
Egy félmosoly, két szomorú szemmel
keveri össze az igent a nemmel,
az idő e térben látszik mennyire görbe.
Egy kis lépés és mindjárt a Holdra lépünk,
nagy ugrás ez nekünk, de mégse félünk.
A szkafanderemet magamra húztam,
az oxigént szintén beállítottam,
a zászlónk kibontva, hát beleszúrom a földbe… Bocsánat, a Holdba!

Ez a hajó

Álmos szemekkel nézek körbe ébredés után,
megijedtem az álmomtól, most a tükörre nézek bután.
De jó lett volna akkor és ott a vízbe ugrani végre,
forró fürdő, egy hideg zuhannyal, s látható lett volna az alagút vége.
Ez a hajó elment.
Látom a füstjét, ahogy messzire szál,
és látom a fejemben bent.
Ez a hajó elment.
Hallom a kürtjét a távolból szól, 
és hallom a fejemben bent.

Reggelente a rádió vagy a tévé hangja ébreszt,
hogy mit csinálj, mit egyél, mit vegyél föl, én nem kérdezem, hogy miért ezt.
De jó lett volna akkor, ott valami újat megismerni,
nem a korom sötétben tapogatózva, az örök igazságok nyomát bottal verni.
Ez a hajó elment.
Látom a füstjét, ahogy messzire száll, 
és látom a fejemben bent.
Ez a hajó elment.
Hallom a kürtjét a távolból szól 
és hallom a fejemben bent.

Rám tekint a fényképekről néhány régi élet,
kérdőn néznek rám, én meg visszakérdezni félek.
De jó lett volna, átbeszélni ott, akkor, amit ma látok,
az idő múlik, én meg – hiába, de – nem tudok már nem gondolni rátok.
Ez a hajó elment.
Beszélnek hozzám, messze járnak, 
mégis a fejemben bent.
Ez a hajó elment.
Beszélek hozzá, messze jár már,
mégis itt ül a fejemben bent.

Álmos szemekkel nézek körbe ébredés után,
megijedtem az álmomtól, most a tükörre nézek bután.
De jó lett volna akkor és ott a vízbe ugrani végre,
forró fürdő, egy hideg zuhannyal, s látható lett volna az alagút vége.
Ez a hajó elment.
Látom a füstjét, ahogy messzire szál,
és látom a fejemben bent.
Ez a hajó elment.
Hallom a kürtjét a távolból szól, 
és hallom a fejemben bent.

Reggelente a rádió vagy a tévé hangja ébreszt,
hogy mit csinálj, mit egyél, mit vegyél föl, én nem kérdezem, hogy miért ezt.
De jó lett volna akkor, ott valami újat megismerni,
nem a korom sötétben tapogatózva, az örök igazságok nyomát bottal verni.
Ez a hajó elment.
Látom a füstjét, ahogy messzire száll, 
és látom a fejemben bent.
Ez a hajó elment.
Hallom a kürtjét a távolból szól 
és hallom a fejemben bent.

Rám tekint a fényképekről néhány régi élet,
kérdőn néznek rám, én meg visszakérdezni félek.
De jó lett volna, átbeszélni ott, akkor, amit ma látok,
az idő múlik, én meg – hiába, de – nem tudok már nem gondolni rátok.
Ez a hajó elment.
Beszélnek hozzám, messze járnak, 
mégis a fejemben bent.
Ez a hajó elment.
Beszélek hozzá, messze jár már,
mégis itt ül a fejemben bent.

Szörnyek Keringője

Ringass el éjjel ha sírok, 
   ha az ébrenlét fáj.
Vigasztalj mindig ha kérem, 
   a kedvemben járj.
Altass el kérlek, ha fáradok, 
  pihenj velem.
Ébressz fel rosszat, ha álmodom, 
  nyugtatgass engem.

A szekrényben jóllakott csontvázak,
vigyorgó bohócok az ajtók mögött, 
az ágy alatt megbúvó szellemek, mind-mind 
élőhalottakkal járják a keringőt.
Táncolják reggelig, a szívük meg megtelik vérrel.

Kérdezz, ha nem értesz, elmondom, 
   miért vagyok néma.
Figyelj, és fogj meg, ha esnék, 
   mert lesz ilyen néha.
Szólj rám, ha nem látok tisztán, 
   ha szemem csak nézne.
Vigyél, ha kell innen messze el, 
   vagy inkább mégse.

A szekrényben jóllakott csontvázak, 
vigyorgó bohócok az ajtók mögött,
az ágy alatt megbúvó szellemek, mind-mind
élőhalottakkal járják a keringőt.
Táncolják reggelig, a szívük meg megtelik vérrel.

A szekrényben jóllakott csontvázak,
vigyorgó bohócok az ajtók mögött,
az ágy alatt megbúvó szellemek, mind-mind
élőhalottakkal járják a keringőt,
táncolnak szüntelen napesttől reggelig,
a tánctól, a forgástól a szívük meg megtelik
örömmel, bánattal, vérrel és sárral, vagy
élettel éjjel, vagy nappal halállal.
De az utolsó tánc végén felszáll az utolsó sóhaj…

Ringass el éjjel ha sírok, 
   ha az ébrenlét fáj.
Vigasztalj mindig ha kérem, 
   a kedvemben járj.
Altass el kérlek, ha fáradok, 
  pihenj velem.
Ébressz fel rosszat, ha álmodom, 
  nyugtatgass engem.

A szekrényben jóllakott csontvázak,
vigyorgó bohócok az ajtók mögött, 
az ágy alatt megbúvó szellemek, mind-mind 
élőhalottakkal járják a keringőt.
Táncolják reggelig, a szívük meg megtelik vérrel.

Kérdezz, ha nem értesz, elmondom, 
   miért vagyok néma.
Figyelj, és fogj meg, ha esnék, 
   mert lesz ilyen néha.
Szólj rám, ha nem látok tisztán, 
   ha szemem csak nézne.
Vigyél, ha kell innen messze el, 
   vagy inkább mégse.

A szekrényben jóllakott csontvázak, 
vigyorgó bohócok az ajtók mögött,
az ágy alatt megbúvó szellemek, mind-mind
élőhalottakkal járják a keringőt.
Táncolják reggelig, a szívük meg megtelik vérrel.

A szekrényben jóllakott csontvázak,
vigyorgó bohócok az ajtók mögött,
az ágy alatt megbúvó szellemek, mind-mind
élőhalottakkal járják a keringőt,
táncolnak szüntelen napesttől reggelig,
a tánctól, a forgástól a szívük meg megtelik
örömmel, bánattal, vérrel és sárral, vagy
élettel éjjel, vagy nappal halállal.
De az utolsó tánc végén felszáll az utolsó sóhaj…

Viszlát!

Nem olyan lett a fogadj Isten,
amilyen volt az adjon.
Miért kéne most hamis mosollyal kérni,
hogy itt maradjon?

Éppen beszélek hozzá,
rám se néz, csak bólogat.
Hogyan tudnék előre látni
meg nem történt dolgokat?

Viszlát! – mondta.
Viszlát, és már szállt is fenn az égen.
A költöző madarak útra kelnek,
már semmi nem lesz olyan, mint régen.
Viszlát! – mondtam.
Viszlát, én maradnék kinn a parton,
de mielőtt elindulnék,
a hideg vízbe mártom az arcom.

Köszöntöm az érkezőket, majd
intek nekik, ha mennek.
Igazából csak tisztelegnem
kellene ennek a rendnek.

Hát ezek mennek, meg a bárányfelhők,
a nagy remények, de vannak
apróbb álmok a kertben hátul,
azok itt maradnak magnak.

Viszlát! – mondta.
Viszlát, és már szállt is fenn az égen.
A költöző madarak útra kelnek,
már semmi nem lesz olyan, mint régen.
Viszlát! – mondtam.
Viszlát, én maradnék kinn a parton,
de még mielőtt elindulnék,
a jéghideg vízbe megmártom az arcom.

Nem olyan lett a fogadj Isten,
amilyen volt az adjon.
Miért kéne most hamis mosollyal kérni,
hogy itt maradjon?

Éppen beszélek hozzá,
rám se néz, csak bólogat.
Hogyan tudnék előre látni
meg nem történt dolgokat?

Viszlát! – mondta.
Viszlát, és már szállt is fenn az égen.
A költöző madarak útra kelnek,
már semmi nem lesz olyan, mint régen.
Viszlát! – mondtam.
Viszlát, én maradnék kinn a parton,
de mielőtt elindulnék,
a hideg vízbe mártom az arcom.

Köszöntöm az érkezőket, majd
intek nekik, ha mennek.
Igazából csak tisztelegnem
kellene ennek a rendnek.

Hát ezek mennek, meg a bárányfelhők,
a nagy remények, de vannak
apróbb álmok a kertben hátul,
azok itt maradnak magnak.

Viszlát! – mondta.
Viszlát, és már szállt is fenn az égen.
A költöző madarak útra kelnek,
már semmi nem lesz olyan, mint régen.
Viszlát! – mondtam.
Viszlát, én maradnék kinn a parton,
de még mielőtt elindulnék,
a jéghideg vízbe megmártom az arcom.

Sorban állunk

Azt mondták, várjuk csak ki a végét, mer’ 
a végén minden úgyis jobb lesz majd, 
az utolsók meg kapcsolják le a villanyt,
a sötétség megszűri a zajt.

Mi báránylelkek egymás mögé állunk,
s egyszerre lépünk, hogyha kell, 
és nem próbálunk kilógni a sorból,
mindenki bólogat csak és vidáman énekel.

Sorban állunk, sorban állunk, vakon és némán valamire várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, süketen, bénán nem hallunk, 
és nem mozdul a lábunk.

Altatódal szól a rádióban,
régi meséket játszik újra a TV,
az újságok sok színes hírt közölnek, 
még él a remény, ami újra a jövő évé.

Nézz körül mennyi gazdag, szép kirakat van,
ne is fáradj, tovább már nem megyünk,
csodáld csak és tapsolj amíg csillog,
ettől majd jó ideig boldogok lehetünk.

Sorban állunk, sorban állunk, vakon és némán valamire várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, süketen, bénán nem hallunk, 
és nem mozdul a lábunk.

És amikor majd ránk kerül a sor,
két kezünkkel zsebeinkbe nyúlunk,
megfizetünk mindenért mit hallottunk, és láttunk,
és szépen csendben, önmagunktól egy másik sorba állunk.

Sorban állunk, sorban állunk, vakon és némán valamire várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, süketen, bénán nem hallunk, 
és nem mozdul a lábunk.
Sorban állunk, sorban állunk, tátott szájjal mindig valami másra várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, és a semmi felett, közömbös arccal,  
megrántjuk a vállunk.

Azt mondták, várjuk csak ki a végét, mer’ 
a végén minden úgyis jobb lesz majd, 
az utolsók meg kapcsolják le a villanyt,
a sötétség megszűri a zajt.

Mi báránylelkek egymás mögé állunk,
s egyszerre lépünk, hogyha kell, 
és nem próbálunk kilógni a sorból,
mindenki bólogat csak és vidáman énekel.

Sorban állunk, sorban állunk, vakon és némán valamire várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, süketen, bénán nem hallunk, 
és nem mozdul a lábunk.

Altatódal szól a rádióban,
régi meséket játszik újra a TV,
az újságok sok színes hírt közölnek, 
még él a remény, ami újra a jövő évé.

Nézz körül mennyi gazdag, szép kirakat van,
ne is fáradj, tovább már nem megyünk,
csodáld csak és tapsolj amíg csillog,
ettől majd jó ideig boldogok lehetünk.

Sorban állunk, sorban állunk, vakon és némán valamire várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, süketen, bénán nem hallunk, 
és nem mozdul a lábunk.

És amikor majd ránk kerül a sor,
két kezünkkel zsebeinkbe nyúlunk,
megfizetünk mindenért mit hallottunk, és láttunk,
és szépen csendben, önmagunktól egy másik sorba állunk.

Sorban állunk, sorban állunk, vakon és némán valamire várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, süketen, bénán nem hallunk, 
és nem mozdul a lábunk.
Sorban állunk, sorban állunk, tátott szájjal mindig valami másra várunk.
Sorban állunk, sorban állunk, és a semmi felett, közömbös arccal,  
megrántjuk a vállunk.